Nosztalgikus jövőutazás – Szárnyas fejvadász 2049

Felemás érzelmekkel kellett kimennem a moziból a film végignézése után. Hogy tetszett-e? Végül is igen… Meg nem is. Mint a mesében.

Először beszéljünk kicsit a film hátteréről. Boncolandó páciensünk az 1982-ben készült Szárnyas fejvadász c. kultikus remekmű folytatása. A “Blade runner” egy cyberpunk, közeljövőben játszódó világot tár elénk. Hatalmas gigapoliszokba tömörült embertömegek, kolonizált bolygók, a felismerhetetlenségig kifakult Föld, szinte mindennapos esőzés, repülő autók, neonfény áztatta utcák, és a legfontosabb: replikánsok. Az emberre szinte teljesen hasonlító androidok, akik rabszolga munkára lettek ítélve, hogy aztán pár év múlva bekrepáljanak, újabb modelleknek teret adva. Azonban pár robot fellázadt 

alkotóik ellen. Ezeket a “selejtes” termékeket likvidálják a szárnyas fejvadászok. A film egy borongós, kissé félelmetes, mégis lenyűgöző neo noir stílust képvisel. Egy kérdést is feltesz nekünk: Fejlődhetnek-e olyan szintre a robotok, hogy velünk egyenrangúak legyenek? Mondjuk kb. a sci-fi művek 42%-a foglalkozik ezzel a kérdéssel. A hangsúly nem is a történeten van, hanem a remekül bemutatott pesszimista világképen.

A folytatás 2049-ben játszódik. Egy másik cég vette át a replikánsok gyártását, amely azokat még emberszerűbbé kívánja formálni.

Egyet nem sikerült még elérni: a szaporodást. Ez maradt az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti őket az emberektől. Főhősünk, K ügynök (Ryan Gosling) egy szárnyas fejvadász, aki egyik bevetése során egy olyan ügybe keveredik, melyben egy női replikáns holttestén szülés nyomait találták.

A film remekül visszaadja elődje sötét atmoszféráját, de ahogy haladunk, egyre görcsösebben próbálja elérni ezt. A látvány-, és hangvilág lenyűgöző. Viszont a cselekmény… Két és fél óra alatt rengeteg mindenről szeretne szólni, ezért nem is mond semmit, csak csomó témát dob fel. Persze jó az is, ha egy mű kérdéseket vet fel, de itt számomra ezek nagy része üres frázisnak tűnt. Viszont aminek örülök, az az, hogy csavarokban sincs híján, már-már azt hittem hogy Christopher Nolan újabb filmjét látom.

Összességében jó volt újra átélni azt az érzést, amit az 1982-es film nézése közben. Bár ennél többet – bármennyire is akart – nem nagyon tudott nyújtani, a fordulatokat leszámítva, de így is nagyon el lett nyújtva a történetmesélés. Mondhatni hozta a kötelezőt. Talán ha kevesebb dologgal foglalkozott volna, de részletesebben, akár egy születendő kultfilmről is írhatnék most.

Egy jó szándékú 10/7.

Ui.: Valaki szóljon Hans Zimmernek, hogy a fél órás agyonmélyített bálnafing hangok inkább csak a néző idegeire mennek, semmint katartikus hatást kelt.

Írta: Balogh Szabolcs